Gondolkodások erről-arról

Gondolkodások erről-arról

Jeruzsálem, óh

2014. szeptember 06. - vfo

 

A Jeruzsálem-vita (Íratott általam az Úr 2 ezredik esztendejében, tizennégy évvel ezelőtt)

 

Körvonalazódni látszott már a béke az utóbbi hetekben kiújult izraeli-palesztin háborúság előtt. Az egyetlen vitás pont, amiben egyik fél sem engedett, Jeruzsálem megosztásának kérdése maradt. A megmerevedett álláspontok láttán azt lehetne hinni, hogy a várost szent helyként tisztelő vallások mindig ugyanazt és ugyanúgy gondolták e különleges helyről, pedig az elmúlt századok e tekintetben is sok meglepő fordulatot produkáltak.

Mintha beteljesednének az ószövetségi Zekárjá (Zakariás) próféta szavai: „Nyomtatókővé teszem Jeruzsálemet minden népnek: aki emelni akarja azt, mind szakadva szakad meg...” Valóban, a várost a három világvallás - a kereszténység, a judaizmus és az iszlám - egyaránt a sajátjának tekinti, s legszentebb helyei között tartja számon. Ennek megfelelően a birtoklásáért indított változatos küzdelmekben a politikai indokoltságon túl mindig szerepet kaptak transzcendens, teológiai magyarázatok is. Sőt, a vitatkozó felek legtöbbször teológiai érvekkel támasztották alá igényüket a városra vagy egyes részeire - mint ahogyan ezt teszik ma is -, s ezek a nézőpontok nemegyszer több ezer éves múltra tekintenek vissza.

A tekintetben biztosan, hogy a városért versengő zsidó, keresztény és mohamedán Jeruzsálem-teológia közös gyökerekre tekint vissza: mindhárom vallási rendszer tudósai megegyeznek abban, hogy időszámításunk előtt mintegy 2200 évvel Ábrahám pátriárka Mórija hegyén saját fiát készült feláldozni, és ebben isteni közbelépés akadályozta meg. A bibliai beszámoló szerint Ábrahámnak két fia volt: Iszmail, aki a kamaszkor küszöbén állt és a fiatalabb Izsák. A Biblia Iszmailt félig-meddig törvénytelennek mutatja, ugyanis anyja nem Ábrahám törvényes felesége, Szárai (Sára) hanem az egyik szolgálólány, Hágár volt. Az arab népek Ábrahámnak ettől a fiától eredeztetik magukat, míg a zsidók Izsákot tartják felmenőjüknek. A zsidó-keresztény emlékezetben az áldozat tárgya Izsák volt, a mohamedán teológusok szerint viszont Ábrahám Iszmailt készült feláldozni. A két történet egy dologban, az áldozás helyszínében azonos, vagyis abban, hogy az események a Mórija hegyén játszódtak le. Ez a hegy régészek, történészek és a három világvallás teológusainak egybehangzó véleménye szerint pedig nem más, mint a mai jeruzsálemi Templom-hegy. Annak is egy bizonyos pontja: az a szikla, amely köré a 7. században a mohamedán Szikla-mecset épült.

A Bibliában, a Tórában és a Koránban szereplő eredetmítoszok között azonban már több lényeges különbség van. Legfőképpen, hogy az időszámításunk szerinti 7. században keletkezett, az arabokat az egyistenhitben egyesítő Koránt mintegy 2800 év választja el a késő bronzkori Ábrahám pátriárka idejétől, és több mint 1500 esztendő a Biblia első könyveinek keletkezésétől. De nem csupán e széles időskála figyelemre méltó, hanem az is, ahogyan a Jeruzsálemért küzdők a várossal kapcsolatos igényének hőfoka változott. Még az igényjogosultságot legkésőbb bejelentő iszlámé is. A muszlim teológia ugyanis eleinte - az ábrahámi áldozat tényén kívül - viszonylag szerény jelentőséget tulajdonított a városnak.

Abból az időből, amikor 638-ban Omar Ibn Kattab, Mohamed hadvezére Palesztinát és Jeruzsálemet zsidó segítséggel elhódította a bizánci birodalomtól, és megalapozta a keresztes háborúkig tartó első 450 éves moszlim korszakot, a korabeli arab történetírók csak azt emelik ki, hogy a Templom-hegyen lévő három évszázados szeméthalmot a helyi zsidó lakosság takarította el. Mindezt annak reményében, hogy az ország új urai lehetővé teszik számukra a jeruzsálemi Szentély újjáépítését. A 330-tól 638-ig terjedő úgynevezett bizánci időszakban ugyanis a görög rítusú keresztények a Templom-hegyet szemétlerakónak használták, így is megalázni kívánva a „Krisztus-gyilkos” zsidó őslakosságot és hitét. A győztes moszlimok magát a Szikla-mecsetet is csak több mint ötven évvel a hódítás után, 691-ben építették fel, pedig nemcsak Ábrahám áldozata fűződött hozzá, hanem egy, a Koránban nem szereplő legenda is, amely szerint innét emelkedett fel lova hátán a mennybe Mohamed próféta. Sokan azonban úgy vélik, hogy az akkori iszlám jelentősen különbözött a maitól, mi több, Steven Runciman történész szerint az iszlám fanatizmus magvait éppen hogy az a keresztény fanatizmus vetette el, amellyel a keresztes hadak a 11. században alig száz évre visszafoglalt Jeruzsálem bevételekor pusztították annak zsidó és moszlim lakóit.

De még így is csak akkor kezdődött meg az iszlám teológia Jeruzsálemmel kapcsolatos nézeteinek megváltozása, miután a 15. században Törökország a Közel-Keleten is vezető hatalommá vált. Főként amiatt - látják egyesek -, mivel a mohamedánok a korabeli vetélkedés kivetítéseként ettől kezdve tekintik a Templom-hegyet - ha ki nem mondott formában is - mind a kereszténység, mind a judaizmus fölötti győzelem jelképének. Tegyük hozzá, az iszlám Jeruzsálem a mohamedánok számára korántsem csak szakrális jellegű. Néhány éve Mohamed Szajid Tantavi, Egyiptom legfőbb vallásjogásza ezt úgy fogalmazta meg: „Mivel a nép iszlám befolyás alatt áll, az állam sem lehet az iszlámtól független. Az államnak és a vallásnak egy egészet kell képeznie, mivel az iszlám magában foglalja a vallást és az államot is.”

A kereszténység számára az iszlámmal ellentétben Jeruzsálem fontossága rapszodikusan változott a történelem során. Míg Jézus korában és az 1. században az eleinte túlnyomórészt zsidókból álló korai keresztény egyház Jeruzsálemet tekintette hite bölcsőjének és szellemi centrumának, a 3-4. századra ez a kép jelentősen megváltozott. Az úgynevezett „szent helyek” továbbra is fontosak maradtak, és templomokat építettek rájuk, sőt a város még az arab korszak kezdetén is jelentős zarándoktömegeket fogadott Európából, de a szellemi központ és a vallás irányítása áttevődött Rómába, illetve Bizáncba. A bizánci uralom idején pedig a Mórija hegye, vagyis Ábrahám áldozatának helyszíne - mint említettük - egyenesen szeméttelepként, a zsidók megalázásának szimbólumaként működött.

Ebben az időben a legnagyobb befolyással bíró keresztény irányzat Nyugaton a katolicizmus lett, amely szellemi centrumaként Rómát nevezte meg. Gergely Jenő történész a pápaság történetéről írt munkájában idézi a pápaság Magna Chartáját, vagyis VII. Gergely pápa Dictatus Papae című, 1075-ben keletkezett művét, melynek első pontja így szól: „Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr”. Ez a kitétel homlokegyenest ellentétes az újszövetségi leírással, hiszen Jézus Krisztus korában és még bő száz évvel utána is Jeruzsálem, és az ott Jézus által alapított első egyház minősült a kereszténység szellemi központjának. A reformáció a 15. századtól kezdve a kereszténységteológiát alaposan felforgatta ugyan, de a nagy reformátorok, Luther és Kálvin sem fordultak vissza Jeruzsálem felé, mivel a várost az általuk elutasított katolikus kép-, szobor- és tárgyimádás szimbólumának tekintették, s emiatt műveikben csak nagy ritkán említik.

A keresztény teológiában a Jeruzsálemmel kapcsolatos radikális szemléletváltozást a 20. század elején az evangéliumi keresztény és a neoprotestáns, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak fellépése hozta meg. Ez utóbbi mozgalom alig száz év alatt létszámában a keresztény felekezetek között a világon a katolikus utáni második helyre tört fel, s teológiájában előtérbe került a bibliai kijelentések szó szerinti értelmezése és az ott található próféciák részletes elemzése is. Randall Price amerikai történész-teológus, a pünkösdi irányzat képviselője „Jerusalem In Prophecy” című, magyarul 1999-ben megjelent könyvében például azt fejtegeti, hogy „Jeruzsálem nemcsak a múltban volt fontos, hanem az lesz a jövőben is, mert a bibliai állítások szerint Jézus ebben a városban tevékenykedett, majd itt végezték ki, itt támadt fel a halálból és emelkedett fel a mennybe, sőt egy bizonyos történelmi korszak végén a mennyből ide is fog visszatérni”. Ez a Jeruzsálem-felfogás a keresztény felekezeteken belül is heves vitákat vált ki, hiszen a katolikus értelmezés ma is a VII. Gergely-féle téziseket veszi alapul. Az ortodox keleti kereszténység legnagyobb tömegét kitevő pravoszlávok pedig Bizánc bukása óta egyértelműen Moszkvát tartják - ma is - központjuknak.

Érdekes módon a judaizmus Jeruzsálem-teológiája rendkívül közel áll ehhez az evangéliumi keresztény irányzathoz és a neoprotestáns-pünkösdi felfogáshoz. Ez utóbbi a bibliai kijelentések alapján fontosnak tartja, hogy Jeruzsálem izraeli fennhatóság alatt legyen, mert értelmezésük szerint a bibliai próféciák Jézus visszajövetelét egy izraeli tulajdonú Jeruzsálemben írják le, ahol a Templom-hegyen 70-ben a rómaiak által lerombolt Szentély újjá fog épülni. A zsidó diaszpóra évszázadaiban is központi fontosságú volt ez a bibliai ígéreteken alapuló reménység. Igaz, az amúgy zsidó származású filozófus, Baruch Spinoza a 17. században szkepszissel emlegeti ezt a reménységet, hiszen szerinte a zsidóságnak nincs komoly esélye a Szentföldre visszatérni.

Az ortodox judaizmus ugyanakkor egyenesen a Messiás megérkezésétől várja, hogy az egész népet visszavezesse szülőföldjére, ezért a mai Izrael állam létét nem is ismeri el. A másik ortodox irányzat, a lubavicsi Schneerson rabbi követői valamivel rugalmasabb: azt állítják, hogy a mai Izrael már előjele a Messiás által alapítandó államnak, és azt a szerepet tölti be, mint a szintén a Zakariás könyvében szereplő szamár, melyen a Messiás be fog lovagolni a szent városba. A 19-20. század fordulóján keletkezett világi cionizmus is lényegében bibliai ihletettségű. A judaizmus különböző vallásos irányzatai így egységesen hirdetik, hogy a Messiás megérkezésekor helyreállítja Izraelben és a világon a tökéletes békét, és uralkodói hatalmát Jeruzsálem városából fogja gyakorolni.

Napjaink eseményei azonban mintha mégis inkább Bonaparte Napóleon egyik kijelentését emelnék próféciává. A majdani császár híres egyiptomi hadjárata alatt írt naplójában így vélekedett a városról: „Egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg, ha középpontjában nem Jeruzsálem békessége áll, mivel ez a történelem sarokpontja... Ugyanakkor egyetlen birodalom sem gyökerezhet meg Jeruzsálem békességével a középpontjában, mivel ilyen béke emberileg nem hozható létre. Lehetetlen és titokzatos hölgy ez.”

 

A bejegyzés trackback címe:

https://kinnspiraciok.blog.hu/api/trackback/id/tr946674789

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása